Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Rémtörténetek

Egy házban él egy család....


Egy házban él egy család, akinek a fiuk meghalt pár évve ezelőtt. A szüleik nem temették el, hanem a szobájában hagyták. A szobában semmit nem mozdítottak el a helyéről. Kulcsra zárják az ajtót. Eltelik egy év, aztán kettő, gondolják, ha majd el kezd büdösödni, akkor majd elhamvasztják. De semmit sem éreztek... Kinyitották az ajtót, de a kisfiú nem feküdt ott, ahol hagyták... / a szobában nem volt ablak / A szülők nagyon megijednek, nem tudják, mi történhetett vele. Aznap este a fiú anyja elment fürdeni. Hirtelen megjelent a fiú. Az anyja nagyon megörült, hogy mégsem halt meg. Majd a fiú odament az anyjához, és a vízbe folytotta. Eltűnt a fiú... Az apa éppen a vacsorát főzte. Neki is megjelent a fiú. Az apa is nagyon megörült a fiának. A fiú közelebb ment, majd az apja fejét a forró olajba nyomta. Másnap reggel, mikor a szomszédok ihívták a rendőrséget, a rendőrök bementek a házba, és a tükörrel szemben feküdt akét hulla, a tükörre pedig vérrel volt írva, hogy:


MÉRT NEM ENGEDTETEK ÁT A MÁSVILÁGRA? EZÉRT MOST MEGBŰNHŐDTÖK!!!

 

A balta


Csodálatos nyári este volt, az égen már ragyogtak a csillagok, s

kellemesen langyos szellő fújdogált, megremegtetve a szomorúfűz ágait.

A két fiatal szerelmes egymásba gabalyodva ült a fa alatt, s nem törődtek a külvilággal.

Éppen ezért azt sem vehették észre, hogy ott guggolok a szemközti bokor indái

közt, s némán figyelem őket. Jobb kezemmel félre hajtottam egy arcom

elé lógó gallyat, míg a ballal egy baltát szorongattam.

Csak a megfelelő alkalomra vártam, hogy cselekedhessek. Mindkettejüket jól

ismertem, a legjobb barátaim voltak. A srácot Tamásnak, a lányt

Enikőnek hívták, egy osztályba jártam velük. Mindig számíthattam rájuk,

ha segítségre szorultam, s ezt mindig viszonoztam is. Sosem tudtam

volna ártani nekik egészen ma estéig. Most azonban elkövettek egy nagy

hibát: szerelmesek lettek egymásba.


Enikőt már egészen kis korom óta ismertem, s én is szerelmes voltam belé első perctől fogva.

Tamást az iskolában ismertem meg, a legjobb barátomként tekintettem rá. Ezt azonban nem tudtam nekik megbocsátani.

Mikor megtudtam, hogy mi van kettejük között, düh és bosszúvágy öntötte el az agyamat és

csak arra tudtam gondolni, hogy ezt nem hagyhatom büntetés nélkül.

Tamás félre húzódott a lánytól, mondott neki valamit, aztán felállt,

leporolta a nadrágját és elindult a tisztás széle felé, az erdőbe.

Eljött az én időm!

Megvártam, amíg a srác eltűnik a lány szeme elől, s felpattantam.

A tisztás szélén a homályban, ahol Encsi nem vehetett észre,

végigosontam Tamás után, és én is ott vettem be magam a fák közé, ahol

ő.  Nem kellett sokáig keresnem, alig volt néhány méterre a

legszélső fáktól. Mikor ráleltem, éppen a dolgát végezte. Nem húzhattam

sokáig az időt.

- Ne haragudj pajtás. – suttogtam, és két kézzel

meglendítve a baltát pontosan a gerince mellett hasítottam ketté a

hátát, nyaktól derékig. Azonnal meghalt.


Elégedett vigyorral az arcomon néztem a földön heverő vértől lucskos testet. Mielőtt megfordultam volna, leköptem.

Ezután elindultam a következő áldozatom felé.

Út közben azon töprengtem, vajon milyen arcot fog vágni Encsi, mikor

meglát? Ahogy magam elé képzeltem, nevetés tört rám, amit azonnal

elfojtottam.

Lassan közelítettem meg hátulról, vigyáztam, nehogy

idő előtt meghallja lépteimet. Mikor elértem a fát, félhangosan

megköszörültem a torkom, hogy észrevegyen.

Mire megfordult, a baltát a hátam mögé rejtettem, így a homályban semmiképpen sem láthatta azt meg.

- Jó estét kedvesem! – köszöntöttem, s szememben fellángoltak a bosszú lángjai.

- Szia! Te hogy kerülsz ide?!

- Mondhatni, erre vitt az utam. Te?

- Tamással vagyok itt… tudod, járunk.

- Tudom. Ő most hol van?

- Épp a dolgát végzi, mindjárt itt lesz.

- Nem hinném.

- Hogy érted ezt?

- Nem fog már visszajönni.

- Miket beszélsz?


Lassan előhúztam a baltát rejtekéből és úgy tartottam, hogy a holdfényben megcsillant rajta a vér.

- Úristen! Te…

Némán bólintottam és tettem feléje egy fenyegető lépést. Ismét magasra emeltem a gyilkos eszközt.

- Szeretlek! – mondtam halkan, aztán kettécsaptam a fejét…

 

Villany

 


Két diáklány lakik egy lakásban. Egyik este az egyik csaj elmegy mert randija van. Eszébe jut, h a táskáját benn felejtette a szobában. Csendben belopózik, a villanyt se kapcsolja fel, mert a barátnője már alszik és nem akarja felébreszteni.

Minden remekül sikerül, másnap reggel megy haza, látja h ott a rendőrség. bemegy a szobába, és a barátnőjét holtan találja az ágyon, a falra pedig vérrel ez van fölírva: FOGADJUNK ÖRÜLSZ HOGY NEM KAPCSOLTÁL VILLANYT!

 

 

Péntek 13......éjfél......

A 14 éves Elizabeth éppen a szobájába indul...az esti horror film után!

Bár benne volt egy kisebb félelem mint ált. mindenkiben az ilyen horrofilmek után,de megértette magával,hogy ez csak egy film és ilyen nem létezik!

Tehát éppen kinyitotta az ajtót,belépett a küszöbön,és mintha egy árnyék,hirtelen elsuhant volna az ablakja elött,mivel az ablak nyitva volt és huzat volt jobbnak vélte ha becsukja:Amint becsukta az anyja merev sikitásátt hallotta! először azt hitte csak a képzelete játszik vele,de amikor meglátta az ablakján a vércseppeket felsikitott az álmából!szörnyű rémálom volt....alig tudott vissza aludni,de amikor már majdnem sikerült,hallotta apja vérbefagyasztó ordibálását s,az apja levágott feje berepült az ablakon(ami csukott volt)!!ekkor ismét felébredt az álmából,és elkezdett sírni!!elmondott egy imát és megpróbálta magát nyugtatni,hogy biztosan csak az aznap esti horror film hatása,s ezzel ismét álomba szernderült!ekkor megint szörnyű sikitás ami most a huga száját hagyta el s látta ahogy megöli egy véresszájú élő-halott kb. 50éves férfi,és a szemei tüzben forogtak mintha csak azt akarná mondani a következő te leszel Elizabeth!!

A lány ismét sikitva ébredt fel! megint sírt-sírt és megesküdött,hogy soha többé nem fog horror filmet nézni!

Aztán hallott v.mi éles zajt,és megint látta azt az árnyékot elsuhanni az ablakánál ,de ott meg is állt az ablak elött!

Sikitva szaladt ki a szobájából,szólni a többieknek......

Apja ott feküdt a nappaliban,fej nélkül elvérezve,az anyja a küszöbön a gyomrában egy hatalmas kés,ütés és karmolás nyomok! s félrenézve ekkor megpillantotta a hugát is aki szétmarcangolva apró darabokban feküdt a padlón!

A lány azt hitte ismét csak álmodja,de akkor feltekintett a plafonra és vérrel a következő feliratott olvasta: TE VAGY A KÖVETKEZŐ!!

Miután már akkármennyire csipkedte magát és pofozgatta,hogy ébredjen már fel,egy hörgő hangot hallott maga mögött! Nem mert megfordulni tudta mit fog látni............azota mindenki aki odaköltözik minden péntek 13.-án visszatér ez a szellem és.......

 

 

Csöpp... csöpp... csöpp...


Az ablakon kövér esőcseppek folytak le, a vihar fáradhatatlanul verte az üveget.

A kislány félt a vihartól, főleg, ha egyedül volt otthon. Most ez

történt, hiszen a szülei üzleti úton voltak valahol az ország távoli

pontján.

Csak a kislány kiskutyája volt még otthon, amit karácsonyra kapott alig fél éve.

A falióra háromnegyed tizet mutatott, odakint már besötétedett. A

kislány elfordult az ablaktól és a megvetett ágyához lépett. Kibújt a

papucsából és leguggolt kutyája mellé. Az eb felemelte a fejét és gyors

farkcsóválással hálálta meg a simogatást. Megnyalta a kislány kezét,

majd vakkantott egyet.

- Halkabban Austin. Még felébreszted a szomszédokat. Tudod, milyen

gonosz Viktor bácsi. - csitította le Laura a kutyát, majd

felegyenesedett, felmászott az ágyra és bebújt a takarója alá - Jó éjt

Austin.

A kislány behunyta szemeit és szüleire gondolt elalvás előtt. Szerette

volna, ha itthon lennének, mert akkor kimehetne hozzájuk és bebújhatna

közéjük. Ott mindig biztonságban érezte magát, s mindig nagyon jól

aludt. Persze általában reggelente a saját szobájában ébredt, de ez

cseppet sem zavarta, mert nem ébred fel, mikor édesapja áthozza.


Most azonban nem tud hová bújni a vihar elől, egyedül kell elaludnia,

ami kicsit sem volt könnyű. Nagyon félt és minden egyes villámcsapásnál

és menydörgésnél felpattantak szemhéjai és kimeredt az ablakon az

esőre.

Egy idő után megfordult és megpróbált nem foglalkozni a tomboló viharral, de ekkor sem tudott elaludni.

Az óra szerint már lassan éjfél is elmúlt, de a kislány még mindig csak forgolódott az ágyban.

A nyitott ajtón át kilátott szülei hálószobájába, de most hiába ment volna ki, senkit sem talált volna.

Odakint újabb villám csapott be valahová, mikor valami furcsa zajra

lett figyelmes a konyha felől. Mintha csöpögött volna valami. Csöpp…

csöpp… csöpp…

Nagyon megijedt, nem tudta, mi lehet a hangok okozója. A hátára feküdt

és bal kezét lelógatta Austin mellé. A kutya felemelte fejé mellső

lábairól és megnyalta a kézfejét. A kislány ettől megnyugodott kissé,

és ismét megpróbálkozott az alvással. Igyekezett sem a viharra, sem

hangokra nem figyelni, de még így sem volt képes álomba szenderülni.


A konyhából megint hallatszottak a hangok: csöpp… csöpp… csöpp…

A kislány szíve hevesen kezdett verni, s egyszerűen nem tudta becsukni

a szemeit. Félt, legszívesebben sírva fakadt volna, de ahhoz elég nagy

volt már, hogy tudja, ez nem segít.

Kezét lelógatva feküdt az ágyán és hagyta, hogy Austin nyalogassa a

kézfejét. Ez megnyugtatta, bár azt nem tudta megmondani, hogy miért.

Talán így érezte, hogy nincs teljesen egyedül.

Újból megpróbálta lehunyni szemeit, de csak erőszakkal volt erre képes

és így is minden egyes neszre felkapta a fejét. Néha lépések zaját

vélte hallani, néha mintha az édesanyja húst szeletelt volna a

konyhában, de vinnyogást is hallott. Ezek nagyon megijesztették, de

Austin mindig meg tudta nyugtatni annyira, hogy ne kezdjen sírni.

De aludni továbbra sem bírt. A csöpögő hangok sem múltak el a konyha

felől, s végül annyira megrémisztették, hogy hiába lógatta le a kezét,

még Austin sem tudta megnyugtatni.

Hosszú perceken át tűnődött, vajon mit kéne tennie, míg végül úgy

döntött, hogy megy és megnézi mi lehet a hangok gazdája. Még egyszer

utoljára leengedte a kezét és hagyta, hogy Austin végignyalja, ebből

merített bátorságot. Ezután felült és az ágy végébe kúszott. Óvatosan

lemászott a földre, s halkan elindult kifelé.


Először a szülei hálóján kellett keresztül mennie, majd egy rövid

előszoba következet, s abból nyílott a konyha. Nagyon félt, lábai

remegtek, hogy a térdei össze-össze verődtek. Nehezen összegyűjtögetett

bátorságából minden egyes lépésnél elveszített egy keveset, s mire az

ajtóhoz ért, már mind elfogyott.

A csöpögő hang most már biztosan innen jött, csak az volt a kérdés, vajon mi okozhatja.

A kislány nyelt egyet, majd remegő kézzel lenyomta a kilincset. Az ajtó némán kitárult, s ő belépett a tökéletes sötétségbe.

Bal kezével felnyúlt és némi nyújtózkodás után megtalálta a

villanykapcsolót. Halk kattanás hallatszott, majd vakító fény áradt

szét a helyiségben.

A kislány kezeivel takarta el a szemét így óvva őket a bántóan erős

világosságtól. Mikor már úgy érezte, hogy hozzászokott a fényhez,

leengedte a kezeit.


A látvány, ami elé tárult, elborzasztotta és undorította is egyaránt.

A konyha amúgy hófehér falai most vértől voltak mocskosak, a linóleum

padlón húscafatok hevertek szerteszét. A konyhaasztal fájába egy

hatalmas kést állítottak, mellyel a kislány anyja a csontos húsokat

szokta szétvágni.

Most azonban valami sokkal rettenetesebbre használták az eszközt.

Néhány centire a pengétől a kislány kutyájának, Austinnak a megcsonkított teste hevert.

A kislánnyal szemközti falra Austin vérével szöveget írtak:

\"A gyilkosok is tudnak kezet nyalni!\

 

Halottak napja.


Halottak napján emlékezünk elhunyt rokonainkra.

De mi történik ha elfeledkezünk akár egyikőjükről is. Az egyik ismerősöm így járt. Szandra nagyapja egy éve halt meg. A lányt nagyon megviselte a történet. De halottak napján mégse gyújtott gyertyát az öreg úr sírjánál. A temetőt kivilágította a sok mécses és gyertya. A lány haza indult. nagyon sőtét volt az utcán, úgy érezte mintha valaki követné. Nagyon gyorsan lépkedet. Mikor az ajtóhoz ért leejtette a kulcsokat. Gyorsan fölkapta őket és berohant a lakásba. Megengedte a vizet majd levetkőzött. Beszállt a kádba. Hirtelen valami csöpögni kezdet a plafonról. A lány felnézett és elsikítitotta magát. A plafonból vér folyt. Szandra kiugrott a kádból és a konyhába rohant. Csak egy törölközőt csavart maga köré. A konyhában minden a levegőbe röpködöt. A falakból vér folyt. A lány pánikba esett és kirohant az utcára. Őrülten sikítani kezdett. A szomszédok azzonal a segítségére siettek. De mikor elő adta tőrténetét mentőt hívtak. Az orvosok szét néztek a lakásba de nem láttak semmi különöset. Szandrát elmegyógyintézetbe vitték. A lány ott egy kicsit megnyugodott a sok nyugtató hatására. De egyik éjszaka megjelent a nagyapja szelleme. Unokám elfeledkeztél rólam halottak napján a lelkem miattad a főldön maradt. A lány rohamot kapott a földre esett és rángatózni kezdet soha többé nem tért magához. Csak egy üres test maradt. MI A TANULSÁG? SOHA NE FELEJSD EL EGYIK HALOTTADAD SE!

 

Sosem felejtelek el (CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK!)

 

Ostoba gyerek voltam, mert nem vettem észre a jeleket. Utólag visszatekintve minden olyan egyszerűnek tűnik. Annyira átlátszó volt, és mégis elhittem az egészet. Már bánom.


Kisváros volt a miénk. Az emberek nagyon közvetlenek voltak egymással. Mindenki úgy beszélt, úgy viselkedett a másikkal, mintha valami közös dolog összefűzné az embereket. A legkisebb bajban is kiálltak egymás mellett. Nem voltak nagy viszálykodások. Nem voltak pereskedések. Egyszerűen éltünk. A várost 1827-ben alapították az idetelepült európai, holland gyarmatosítok maroknyi családjai. Édesvölgynek nevezték el a fekvése miatt. A táj gyönyörűséggel töltötte el az embereket. És valóban csodálatos vidék volt a miénk. Kis gyerekként az öcsémmel rengeteget játszottunk a városka melletti erdőkben. Rohamoztunk nagyokat, bújócskát játszottunk, sőt volt, hogy időnként sikerült kicsalnom Peggy Sue-t, az osztályunk legszebb lányát és vele barangoltam be az erdő mélyére. Szerettem itt élni. De jól emlékszem 1917 telére. Ezen a télen kezdődtek a bajok. Én 16 éves voltam akkor. Az emberek sorra betegedtek meg, és haltak bele valamilyen iszonyatos korságba, ami pokollá tette az életünket. Pontosan feltudom idézni azt az félelmet, amit édesapám szemében láttam akkor. Nagyon félt, de nem a családja miatt, hanem saját magát féltette a betegségtől. A fertőzött embereket mind elszállították a New Hamptshire-i szanatóriumba, hogy ott halljanak meg békében... legalábbis nekünk ezt mondták. Az öcsémet, Pete-et is utol érte a járvány. Akkor láttam először azt a borzadályt, amit a vírus okozott. Pete fejfájásra panaszkodott és magas láza volt. A szüleim nem akarták, hogy elszállítsák őt is karanténba, ezért otthon ápolták. Ha bárki kérdezte, nekem azt kellet mondanom, hogy Pete-et elküldték a szüleim New Portba, hogy ne legyen kockázatnak kitéve. Eközben az testvérem egyre rosszabbul volt, és kezdett nagyon elváltozni a külseje is, legalább is nekem mindig ezt mesélték a szüleim. Apámék nem engedtek be hozzá, ám leleményes kis srác voltam, és tudtam a módját, hogy hogyan jussak be a kis szobába, ahol ő feküdt. Bár ne tettem volna.


A szoba ablaka a kertre nézett és be volt az is függönyözve. Sokat játszódtam odakint, és nem akarták a szüleim, hogy meglássam az öcsémet, elég volt azt a förtelmes szagot érezni, amiről azt mondták, hogy a kenőcs, amivel Pete bőrét ápolják. Az egyik éjjelen kilopóztam az udvarra. Egy tölgyfa állt pontosan a ház mellett. Gyakran másztam fel oda, cukkolni Pete-et, mert ő még túl kicsi volt, hogy megmássza a fát. Egy hatalmas ág nyújtózott a házunk fölé, azon másztam át a tetőtéri ablakhoz, amit mindig nyitva tartottak a szüleim, hogy a ház jobban kiszelőzzön. Azt terveztem, hogy a tetőtérből fogok lemenni a kis szobába. Az ablakhoz érve olyasmit éreztem, hogy ide most nem feltétlen kellene bemennem, de a kíváncsiságom nagyobb volt és az egyik lábam átemeltem a párkányon. Rettentő sötét volt oda bent. Azon töprengtem, hogyan fogom megtalálni a lejáró deszkáját. Amikor már a az ablakon belül voltam, és ép letenni készültem a lábam, csak akkor ütötte meg az orromat a förtelmes bűz, ami ott fent is keringet. Öklendeztem, a szemem is könnybe lábadt. Rögvest fordultam is vissza az ablakhoz, megbánva a csínytevésem. A förtelem szaga keringet a tetőtérben, de az ízét csak ezután éreztem meg. Ahogy próbáltam visszakapaszkodni a tölgyre Pete hangját hallottam magam mögül.

- Thomas?

Csak bámultam az ablakon kifelé. Nem akartam megfordulni, mert tudtam, hogy valami olyat fogok látni, ami nem fog jól esni. Eleve a gondolat, hogy a hang nem lentről a kis szobából jött, hanem közvetlenül mögülem. Pete köhögése nyöszörgéssel párosult.

- Thomas?


Még mindig nem reagáltam. Vártam, hogy felébredjek. Kisvártatva Pete egyenesen fuldoklani kezdett. Csak ekkor fordultam meg. A legsötétebb sarokban volt. Köpött egyet, és a nyála a padlóra érkezett közvetlenül elém. véres volt. Közelebb léptem hozzá. Nem tudtam, hogy min járkálok, de recsegett valami a lábam alatt, és az nem a korhadt deszka volt. Kinyújtottam a kezem felé. A bőréhez értem. Az arcát érintettem meg, de semmit sem láttam. Nyálkás volt a tapintás. Pete megrezzent és vele láncok is rezdültek. Hörgést hallatott. Hátat fordítottam neki. Szívesen rohantam volna az ablakhoz, hogy eltűnjek, és elfelejtsem ezt az éjszakát, de ehhez nem volt szívem. Ő a testvérem, akivel éveken át együtt voltam jobban és mindenféle rosszban. elindultam a komot felé. Odaérve kihúztam a fiókját. Emlékeztem, hogy apám midig ide tette, ha volt tartalék gyertyánk. Belemarkoltam a viaszrudak közé, úgy ötöt-hatot vehettem ki. A zsebemből előszedtem a pipadohányos zacskómból egy gyufát. Még a szatócstól loptuk Pete-tel, amikor egyszer le lettünk zavarva sütőrumért.


Emlékszem, hogy köhögtünk, amikor először betöltötte a tüdőnket a dohány füstje. Később híre kelt, hogy a Rodeck fivéreknek van egy zacskó dohányfüvük. Büszkén húztuk ki magunkat az osztálypadban és senkinek sem cáfoltuk meg a hírt, hogy bizony, mi már pipázunk. Persze csak egyszer volt elég bátorságunk rágyújtani, de a zsákmányt mindig magunknál tartottuk, hogy bármikor elővehessük, ha éppen dicsekedni szeretnénk vele. A markomba fogtam a gyertyákat, és leguggoltam, hogy a gyufa fejét végighúzzam a padlón. Szikrázott párat, és lángra lobbant, de a gyertyákat nem gyújtottam meg vele, mert azok a földre zuhantak, amikor a fény betöltötte a padlás sarkát. A látvány örökre az agyamba égett. Éveken keresztül izzadságban forgolódtam miatta éjelente, gyakran láttam újra, az álmaimban. Időnként nappal is felrémlett a kép, és olyankor minden vér elszállt az ereimből, fal fehér lett a bőröm, hideg verejték verte ki a testem és csak rángatoztam.


Emlékszem, ahogy Pete ott állt a saroktól nem messze. Szemein a púpillák ki voltak tágulva. Az egyik keze a földhöz volt láncolva, a másik keze viszont nem volt meg. Csak egy csonk ágaskodott helyette. A teste teljesen szürke volt. Több helyen hiányzott a bőre, és ami még iszonyúbb, hogy hús is eltűnt helyenként róla. A lábszárai szabályosan csak két csontból álltak, bőr alig volt rajta. Pete haja szálakban hevert a padlón. Fülei, ajkai és a szemhéja hiányoztak. Az orrából is le volt metszve egy kisebb darab. Az arcán egy ideg rángatózott folyamatosan. Nem nézett a szemembe, csak maga elé bámult, üres, üveges tekintettel. Elejtettem a gyufát is, és rohanni akartam kifelé a szobából, de mozdulni sem bírtam. A szememmel a sötétséget pásztáztam, és a kezemmel egy másik gyufa után kutattam a zsebemben. Egy maroknyi került elő, de ahogy egyet ki akartam húzni az összes a földre zuhant. Képtelen voltam levenni a szemem a sötétségről, és úgy kutattam a földön elgurult gyertyák után. Végre a kezembe akadt egy gyufa, és egy gyertya is. Ismét fény árasztotta el a kis sarkot. Pete tekintete még mindig merengett a semmibe. Féltem, de nem tőle. Tudtam, hogy ő sosem bántana. A látvány volt elborzasztó. Kiabálni akartam, de a hang a torkomban megfagyott.

- Thomas.


Ismételte a nevemet. A szemei még mindig a semmit fürkészték. Jobban szemügyre vettem. Eltűntek a kikötött kezéről az újjak. A lánc szabályosan megnyúzta a csuklóját. körülötte száraz ürülék hevert a földön, az ropogott a lábaim alatt. Az arcán az idegrángás még mindig járt. Az ajkai helyett a fogait láttam. Némelyik ki volt törve, némelyik egyszerűen feketére kopott. A korona leugrott volna róla? Vagy összeroppant a fogsora?

- Pete... Pete, itt vagyok.

Elfojtott hangon beszéltem. A szememben gyülekeztek a könnyek.

- Ki tette ezt veled?

Pete csak nézett a semmibe. A földön néhány ampulla volt. Mind törött. Injekciós tűk, és fekália mindenhol. Ez lenne az oltóanyag, amivel gyógyították? Vagy csak érzéstelenítő? Vagy valami más? A combján hosszú csíkban hiányzott a hús. Szabályos metszésekben volt lenyúzva. Abba az irányba fordítottam a tekintettem, amerre Pete is nézett. Valami volt a másik sarokban. Ahogy megfordultam, fény megvilágította a padlás túlfelét. Minden világossá vált bennem is. Az iszonyat csak ekkor következett be. Sosem láttam még szörnyűbbet, és sosem féltem még jobba. Egy asztal volt tőlem néhány lépésre. Vér száradt rajta. Valahol láttam már ilyen asztalt. Az öreg Sztrepov volt a város egyetlen mészárosa. Nála lehetett a háziállatokat olcsón levágni, és elkészíteni. Neki volt egy kisebb mészárszéke, és ott álltak hosszú sorban ugyanilyen asztalok. Hentes asztalok voltak azok, amiken a húst felvágták. Vastag nyelű kések voltak az fába állítva. Néhány darab csont hevert alatta. Ahogy közelebb és közelebb mentem, úgy fogtam fel, hogy mit látok magam előtt. Pete hiányzó kezének a csontjai hevertek egy edényben. Mellette száradt vérrel teli üvegecske állt. Fölötte a pallóra akasztva lógott hosszú csíkokban a lehámozott bőr, és minden felé vágó alkalmatosságok. Egy darab besózott emberi hús egy másik edényben. Öklendeztem, és ordítani akartam, de képtelen voltam a félelemtől akár egy nyikkanást is kiereszteni a torkomon. Pete végignézte, ahogyan aprólék készül a kezéből, a lábszáraiból. Istenem... Mit tettél!? Istenem!


Hátráltam a testvérem felé. Hitetlenkedve néztem az asztalt, és fel akartam ébredni ebből a pokolból. Petehez fordulva ismét megkérdeztem, hogy ki tette ezt. De válasz helyett, csak egy könnycsepp csordult végig elszürkült arcán, a rángatózáson, és végül az álláról a földre csöppent. A szemei egyre fátyolosabbak lettek. Láttam már sírni. Egyszer, az egyik nyáron, amikor felmásztam a tölgyfára megpróbált utánam mászni. Csak nevettem rajta, de ő nem adta fel. Újra és újra nekilódult, hogy feljusson, de mindig visszapottyant a fűbe. Az egyik alkalommal rosszul esett és a keze maga alá fordult. Keservesen sírt, és erre én leugrottam mellé. Nagyon megijedtem, hogy bármi baja esett. Csak szorította a kezét és zokogott. Annyira féltem, hogy sírni kezdtem én is, és folyton csak bocsánatot kértem tőle. De ez más milyen sírás volt. Ez a lelkéből szólt. Segíteni akartam rajta. Nem bírtam nézni, ahogyan meg van feszítve, mint egy állat. Nyúltam a bilincshez és csak azt ismételgettem, hogy nincs semmi baj. Nincs semmi baj. Lentről nyikordulást hallottam. Megismertem a kisszoba ajtaját. Amióta élek az mindig szorulva nyílt. Apukánk többször is megolajozta, de mindig nyikorgott.

- Jön...

Pete hangját hallottam. Felnéztem rá, és az üres tekintette megtelt félelemmel.

- Ki? Pete! Ki jön?

Pete lassan fordította a fejét a feljáró irányába.

- Apa...


Ez a szó mindent megölt bennem. Apa tette ezt az egészet? Ő? Az apukánk? A fájdalom bennem szétmart mindent. Mindent. Megsemmisültem és reszkettem. Szörnyeteg! Ő? Hogy tehette? Hogy merészelte megtenni?

Az csapóajtón keskeny fény szürődött át. Nem szabad megtalálnia. A komóthoz rohantam és elbújtam a mellette lévő rongyok és szemét közé.

Onnantól, hogy feljött a feljárón, minden pillanatot láttam. Nem akartam elhinni, hogy képes volt erre, de segíteni is akartam a testvéremen. Minden izmom görcsösen tiltakozott az ellen, hogy megmozduljak. Csendesen zokogtam magamban. Folytak a könnyeim és a nyálam is. Nem tudtam úrrá lenni a gyűlöletemen és a félelmemen. Végig kellett néznem. Végig kellett néznem... Pete egyre éberebb lett. Apa fényt gyújtott és elővett egy köpenyt, amin megszáradt vérfoltok voltak. Ökölbeszorult kezem görcsöt kapott az erőlködéstől. A körmeimet a saját tenyerembe vájtam, és remegtem a dühtől. Izzadság folyt a szemembe. az egyik kést elkezdte fenni. Pete egyre jobban kezdett mocorogni. Apa mielőtt még bármi máshoz kezdett volna, elővett egy ampullát, és a tartalmát áttöltötte egy kis injekciós tartályba.

- Apa, apa...

Kérlelte Pete.

- Apu bocsánat! Apu, nagyon sajnálok mindent! Apu, ne! Nem leszek többet rossz. Apu szeretlek.

Ez volt Pete utolsó szava mielőtt az injekciót megkapta. Perceken belül mindene lebénult és a földre zuhant. A szemei nyitva voltak és csak engem néztek. Megtalálta a tekintetemet.

- Pete..


Nyöszörögtem keservesen. A többit nem volt erőm végig nézni. Amíg apám a hentesasztalnál "dolgozott" a kivágott bőrkén csendben imádkoztam Pete-ért. Emlékszem, hogy patakokban folytak a könnyeim. Görcsöt kapott mindkét lábam, de nem mozdulhattam. Éreztem, hogy vérzik a tenyerem és megrepedt az egyik fogam, ahogyan összeszorítottam az álkapcsaim, hogy nehogy kiengedjek akár egy hangot is a számon. Pete-tel is ez történhetett. A fogai.

Talán 20- 25 perc telhetett el, de azóta is úgy érzem, hogy még mindig ott gubbasztok. A fény kialudt, az ajtó lecsukódott. Még eltelhetett vagy 20 perc, mire összeszedtem az erőm, hogy kimásszak. Pete arca haloványszürke volt. Minden izma elernyedt. Nem sírt, nem is mozdult. Csak csendben vette a levegőt. Minden szuszogása egyre nagyobb fájdalommal volt teli. Csak néztem a szemét, és éreztem, hogy valami melegség árad belőlük. Szeretett volt az. Pete nem felejtett el szeretni. Még mindig szerette a családját. És köztük is a testvérét. Nem hagyhattam, hogy szenvedjen. Nem. Nem. Nem.


Ahhoz a dobozkához mentem, amelyikből az ampullát vette ki az apám. Volt benne legalább 100 darab. Emlékszem, hogy arra gondoltam, biztosan nekem és anyunak is tartogat néhányat. Kivettem legalább húszat, és egyesével adtam be őket Pete-nek, addig, amíg a szuszogást is abba hagyta. Nem kellett hozzá bátorság. Tudom, hogy belül ezért könyörgött. Minden szúrás után egyre közelebb került a szabadsághoz. A tizenhetediknél járhattam, amikor végképp kialudhatott a szemeiben a fény. De beadtam neki az összeeset. Csak az lebegett előttem, hogy végre Isten országába legyen. Sosem felejtem el, amikor a kezét törte, mert gúnyt űztem, abból, hogy ő kisseb. Sosem felejtem el, hogyan bolondoztunk a patak árokban, amikor pecáztunk. Vagy amikor elszívtam a pipadohányt, amit együtt loptunk. Amikor életünkben először fagyiztunk, vagy, amikor először mentünk piknikezni a szomszéd sráccal, aki azóta meghalt ebben a szörnyű "betegségben". Az éhség volt a járvány neve. Pete halálát követően halkan kellett kilopóznom a padlásablakon. Lemásztam a fáról és rohanni kezdtem, át a kerítésen, át a földeken a bekötőútig. Csak futottam és futottam. A főúton végig egészen Eastvillage-ig. A legközelebbi városkába. Kilenc kilométert rohantam. A lábaim folyton görcsbe rándultak.


Az első házba berohantam és mindent kiadtam magamból, amit csak elszenvedtem. A szavak csak dőltek belőlem, ahogyan a könnyek is. Másnap kivonult Édesvölgybe a Marshall és egy egész yardnyi rendőrség. Fegyverekkel és autókkal. A többit csak a megsárgult újságokból tudtam meg évekkel később. Apám mindig mondogatta, hogy a fertőzés bizonyára a helyi téglagyárnak volt köszönhető, de azt sosem említette, hogy valójában ez egy krematórium volt, ahol a csontokat égették el. Szinte mindenki, aki ott élt emberi húst evett, beleértve engem is. A gyerekek mit sem sejtettek arról, hogy mi került az asztalra, míg a felnőttek úgy kereskedtek a szeretteik húsával, mintha csak cukor lett volna.


A téglagyárat a földig rombolták, és a városka lakóinak nagyrészét elítélték vagy egyenesen kivégezték. Később az is kiderült egy vallomásból, hogy szisztematikusan falta fel magát ez a kis kannibál város. Azért nem láttam öregeket az utcákon, mert az elsőbbség őket illette. Volt, aki tudta, hogy megeszik halála után, volt akit csak a húsáért öltek meg. A hajakat, körmöket, csontokat elégették, minden mást megettek. Pete asztmás volt, és nagyon nehéz volt orvosságot szerezni neki a városból. Nem beszélve arról, hogy drága is. Ezért kellett meghalnia? apámékról nem hallottam azóta sem. Valószínűleg mind a ketten villamosszékben végezték. Egy csöpp sajnálat sincs bennem irántuk. Egy szegény család fogadott örökbe. Kedves emberek voltak és mindenben segítettek, ők voltak az én szüleim, legalábbis én így érzem. Az egytemen többször is felvágtam az ereimet. Öngyilkossági kísérleteim csak ujjab nyomai voltak, hogy összetörtem legbelül. Meghaltam azon a napon. csak a testem maradt itt. A második világháborúban is szolgáltam. A csendes-óceáni fronton harcoltam. A háború után elutaztam Alaszkába. A szerelem is rám talált Marry-Jane személyében. Őt még a fronton ismeretem meg, ápoló volt, és ő volt, aki a Midway-szigeteki csatában szerzett sérülésemmel ápolt. 3 gyermekünk született: Ashley, Edward és Pete. Ashley Európában halt meg 2002-ben. Nem sokkal később Edward is elment tőlünk, nagyon beteg volt halála előtt. Pete még ma is él. Öt gyermeke van és tizenkét unokája. Gondos apa és szerető nagyapa. Sokban emlékeztetett gyermekként a nagybátyjára. Folyton valami rosszaságon törte a fejét ő és Edward. Nagyon szeretem őket. Az egész családomat nagyon szeretem.


Utoljára 2005 decemberében láttam együtt őket. A nevemet azóta megváltoztattam, hogy emléke se maradjon egy olyan családnak, amely ilyen tettre volt képes. Én hamarosan meghalok, érzem, de szeretnék úgy elmenni, hogy hagytam valamit magam után. És miden nap, amikor látom az én fiamat az unokáival arra gondolok, hogy valóban... a világnak van egy olyan oldala, ami még ártatlan.

 

1961 novemberében

 

1961 novemberében az észak-angliai Darlingtonban. David Lowe 48 éves hivatalnok és felesége mit sem sejtve nézték a tévé aznap esti műsorát, amikor az asszony megunta, és felment a hálószobába. Lowe azonban végignézte a filmet, és csak egy óra múlva ment utána. Mivel nem akarta felébreszteni a feleségét, sötétben vetkőzött le. Már-már lefeküdt, de gyanús volt neki a mélységes csend, és hogy nem hallotta a felesége lélegzését. Furcsa érzése támadt, és mégiscsak felkapcsolta a villanyt. Szörnyű látvány tárult eléje. A felesége már nem élt. Döbbenetét fokozta, hogy szemmel láthatóan nem egy szokványos elhalálozás történt. Az asszony teste ugyanis megbarnult, összeaszott. Az iszonyodó férj az ágyban egy múmiát talált. Nyitott szájából kiállt hiányos fogsora. A kihullott fogait később megtalálták a szájában. A rendőrök és a halottkém egyéb rendellenességet is felfedeztek a hálószobában. A virágvázában elfeketült növényi rostokat találtak, amelyek az előző nap belehelyezett virágcsokor maradványai lehettek. Az ágyneműk és a bútorhuzatok is magukon viselték az eltelt hosszú idő nyomait, holott Loweék az esetet megelőző évben új hálószobabútort vásároltak. Feltűnt még, hogy a padlót és a berendezési tárgyakat vastag porréteg borítja, amelynek lerakódásához több évtizedre van szükség. Ez korábban nem képződhetett, mert az asszony minden nap kiporszívózta a szobát. A férj felismerte a halottban a feleségét, bár a 42 éves asszony inkább a saját nagyanyjára hasonlított. A boncolás során arra a megállapításra jutottak, hogy az elhunyt egy 85-90 éves nő volt, aki halála után évekig temetetlenül feküdt, és a holtteste a száraz levegőn mumifikálódott. A férjnek sejtelme sincs arról, hogy röpke 1 óra alatt hogyan öregedhetett a felesége 30 évet, miközben aludt. Ezután meghalt, majd mumifikálódott anélkül, hogy akár ő, akár a szomszédok bármilyen rendellenességet tapasztaltak volna a környéken.

 

Pár fiatal egyik este betévedt egy régi házba, hogy megmutassák bátrak és nem félnek a szellemjárta háztól. A legkisebb lány minidg lemaradt és kis idő után már nem volt meg. Sikitást hallottak és nem törődve semmivel rohantak ki a házból, de másnap visszamentek a lányért.Keresték mind a 4 emeleten, de sehol nem bukkantak rá. Az egyik gyerek szerint aki a házba beteszi a lábát, az nem éli túl. Féletk és már sötétedett, elindultak a kijárat felé de mintha labirintusba kerültek volna.... A legidősebb lány leszakadt és másfelé indult. Hangokat halott, mindig hátranézett és futott ahogy csak tudott. Pár perc mulva sorra sikítottak és tüntek el. Márcsak ketten maradtak. Futottak a legközelebbi ablakhoz, de amikor bementek egy szobába az ajtó becsapódott. Sikítoztak és kiabáltak, bámultak ki az egyetlen abalkon és mikor megfordultak, látták maguk mögött mind az 5 társukat: egyet felakasztva, egyet lenyakazva, egybe kések voltak álitva de mind halott vol csak bámultak a két lányra, de azok megfordultak és akkor a legelső, a legfiatalabb lány hirtelen egy hatalmas kést vágott a két lányba és mosolygott. Azóta abban a házban kisért a 7 lány szelleme várva hogy csatlakozzanak hozzájuk.....

 

 

 A végzetes buli

Egyik este Mary szülei konferenciára mentek, otthon hagyták Maryt, és a lelkére kötötték, hogy ne tartson bulit. De Mary, amint szülei elmentek, rögtön elkezdett készülődni, és minden barátját meghívta a bulira. A buli egész éjszaka tartott, amikor hirtelen beborult az ég, hatalmas vihar lett. Villámlott egy nagyot, és hirtelen kiment az áram. Két ember fölment a padlásra, hogy megnézze a biztosítékot. Megbeszélték, hogyha három percig nem jönnek le, menjen utánuk két pár, hogyha segíteni kell, vagyilyesmi. A vendégek, és Mary vártak egy percet, három percet, de nem jött le senki. Fölment újabb két ember, de azok sem jöttek le. Fölment a következő pár, de azoknak is nyoma veszett. Már csak egy pár volt, és Mary egyedül. Azok is fölmentek. És csodák csodájára azok sem jöttek le három percig. Mary-nek föl kellett mennie. Fölért a padlásra. Felkapcsolta a villanyt, és a padlás televolt a vendégek hulláival. Mary láttott egy papírdarabot a padlás mási végén. át furakodta magát a hullatengeren, ésfelvette az papírdarabot. Ez állt rajta:Fordulj meg!   És Mary  megfordult. Hirtelen egy kést döftek a mellkasába! Ekkor felébredt! Nagyon megkönnyebbült, nagy kő esett le a szívéről, hogy ez csak egy álom volt. Délelőtt a szülei közölték vele, hogy konferenciára kell menniük. 

 

 

Éjszakai látogató

Volt egy család. Egy anyuka, egy apuka és három gyerek, egy 19 éves fiú, egy 13 éves lány meg a húguk, aki még csak 2 éves. Egyik este a lány (13) csöpögésre ébredt. A csap csöpögött. Elzárta. Megkérdezte a szüleit, de azok a kádban fürörtek, meg a bátyja is. A húguk meg nem éri fel a csapot. Lefeküdt a ludni. Halnali 5 órakkor megint felébredt, arra hogy valaki lehúzza a wc-t. fölébresztette a bátyját, együtt megnézték, de nem volt ott senki, a szüleik meg aludtak. A báty visszament aludni mert megelégelte, azt gondolta, hogy a lány csak képzelődik. A lány egyedül maradt a fürdőszobában. Elhitte bátyja gondolatát, hogy biztos csak képzelődött. Odament a mosdókagylóhoz, hogy megmossa az arcát, amikor hirtelen a tükörben meglátott egy alakot, hátrafordult, de nem látott semmit. Ekkor hirtelen hideg érzést érzett a hátában, hátbaszúrták. Ott feküdt a földön, és nem kelt fel többé.

Tanulság: ha ilyen hangokat hallassz, ne kelj fel, mert úgy is csak kettőt találhatsz, vagy a szüleid, vagy egy valaki, aki meg akar gyilkolni..

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 

 

Képgaléria


Utolsó kép


Elérhetőség


Archívum

Naptár
<< Október / 2019 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 87456
Hónap: 300
Nap: 11